Benedek Elek: Magyar mesék >> A kígyóbőr

A KÍGYÓBŐR

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak tizenkét fia. Az a szegény ember egyszer kimegy az erdőbe fát vágni, s amint vágja a fát, csak előbújik a bokorból egy nagy kígyó, s megszólítja a szegény embert:

 

- Hallod-e, te szegény ember, vígy el magaddal, s tarts a házadnál!

 

Megijed a szegény ember, nem tudta hamarjában, hogy mit válaszoljon.

 

Vigye-e, ne-e? Szerencsétlenséget hoz-e a házához, vagy szerencsét.

 

Azt mondja mégis:

 

- Én elviszlek jó szívvel, de tudd meg, hogy nekem tizenkét fiam van, s azoknak is mikor van mit egyenek, mikor nincs.

 

- Csak vígy el, szegény ember, nem bánod meg.

 

Hát jól van, ölébe veszi a szegény ember a kígyót, hazaviszi, a házban szépen leteszi a földre.

 

Hanem a szegény asszony szinte kétségbeesett, mikor a kígyót meglátta.

 

- Jaj, hogy volt lelke s istene - mondotta a szegény asszony -, hogy kígyót hozzon a házhoz!

 

Elmondja a szegény ember, hogy s mint történt a dolog, Isten neki, majd lesz, ahogy lesz!

 

Aközben a fiúk bejönnek a házba, letelepednek az asztal köré, az asszony beteszi a levest az asztal közepére, s kanalazni kezdenek.

 

Egyszer csak megszólal a kígyó az asztal alól:

 

- Édesanyám! Adjon nekem is egy tányér levest!

 

Leadnak neki egy tányér levest, de azt egy szempillantásra felhabzsolta, s megint megszólalt:

 

- Édesanyám, adjon kenyeret is! Mégpedig egészet. Ha lehet, akkorát, mint egy taligakerék, mert erősen éhes vagyok.

 

- Jaj, lelkem, fiam - mondja az asszony -, hiszen adnék én jó szívvel, ha volna, de nincs.

 

- Csak menjen ki, édesanyám, a kamarába, majd meglátja, hogy lesz ott.

 

Kimegy az asszony a kamarába, s hát uramteremtőm, szeme-szája tátva marad a nagy álmélkodástól. Mert azt emberi szem nem győzte belepni, ami abban a kamarában volt.

 

Arany, ezüst, gyémánt kádakban állott; kenyér, szalonna, kolbász s minden, mi jó, megenni való; bor tömérdek hordóval: alig fért be a szegény asszony a kamarába. Bezzeg hogy volt kenyér is. Nem egy, de tíz is, mind akkora, mint egy taligakerék.

 

Hiszen lett mindjárt a szegény ember házánál nagy hejehuja, vigasság. Oda csődült az egész falu; ettek-ittak, vígan voltak.

 

Mikor a falu népe elszéledett, azt mondja a kígyó a szegény asszonynak:

 

- Édesanyám, menjen el a királyhoz: kérje meg nekem a legkisebbik leányát.

 

- Ó, lelkem, fiam! - vonakodott a szegény asszony -, hát azt én hogy merjem megcselekedni?

 

- Csak menjen el, s egyéb gondja ne legyen.

 

Mit volt mit nem tenni, elmegy a szegény asszony. Megy a király színe elé, s elmondja nagy bátortalanul, hogy miért küldötte a fia. Azt mondja a király:

 

- Jól van, te szegény asszony, én a fiadnak is adom a leányomat, csak eredj vissza, s mondd meg neki, hogy küldjön egy zsák aranyat, de az a zsák akkora legyen, mint egy jó nagy ember. Akkor aztán legyen övé a leányom. De ha ennek nem képese, megmondhatod, hogy pusztuljon az országomból, mert különben karóba kerül a feje.

 

Hazamegy a szegény asszony, mondja rendre a kígyónak a király üzenetét.

 

De bezzeg töltetett aranyat, nem egy zsákkal, hanem tízzel is. Gondolom, még többel is, mert úgy láttam, mint ma: hat egész vágás* szekéren vitték a tömérdek aranyat.

 

Hej, uramteremtőm, megörvendett a király, hogy ilyen szörnyű gazdag veje akadott. Egyszeriben mondja a legkisebb leányának:

 

- No, leányom, készülj az esküvőre! Ma lesz a nénéid lakodalma, ma lesz a tiéd is.

 

Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, befogatott a király hat paripát aranyos hintóba, s úgy küldött a kígyó után. De mit gondolt, mit nem a királykisasszony, kisurrant a palotából, s beült a hintóba: látni akarta előre, hogy milyen lesz az ő vőlegénye.

 

Hej, édes istenem, sírt-rítt a kicsi királykisasszony, még földhöz is verte magát, mikor meglátta a vőlegényét. De hiába sírt-rítt, beültették a hintóba, szépen melléje ült a kígyó, s úgy mentek vissza a király városába.

 

A szegény királykisasszony még le is takarta egy nagy ruhával, hogy ne lássák a vőlegényét. De hiába takarta le, mert mikor az udvarba megérkeztek, leszökött a kígyó a hintóból, úgy csúszott a királykisasszony után fel a palotába. Ott már javában állott a két idősebb királykisasszony lakodalma.

 

De volt nagy szörnyülködés, mikor meglátták a kígyót.

 

Azt mondta a király:

 

- No, te isten csúf állatja! A szavamat meg nem másolhatom, leányomat neked adom, de itt, az én palotámban nincs helyetek, pusztuljatok innét!

 

Kiszalad a királykisasszony nagy sírással-rívással, utána a kígyó, s amint mennek le a grádicson, mondja a királykisasszonynak:

 

- Ne keseregj, szép királykisasszony, mindjárt minden jóra fordul!

 

Volt a király udvarában egy kicsi ház, abba bementek, s hát uramteremtőm, abban a szempillantásban a kígyóból olyan szép királyfi lett, amilyent a világ még nem látott.

 

Mondja a királykisasszonynak:

 

- No, látod-e? Nem vagyok én kígyó, csak egy vén boszorkány elvarázsolt volt, hogy kígyóbőrben járjak tizenkét esztendeig. Éppen ebben a szempillantásban telt ki a tizenkét esztendő.

 

Hej, örült a királykisasszony! Fel akart szaladni a palotába, hogy mondja meg az édesapjának, mi történt, hanem a királyfi azt mondta:

 

- Te csak maradj itt, felmegyek én!

 

Jól van, felmegy a királyfi a palotába, szép aranyos gúnyában. Bezzeg fogadták ott nagy örömmel. Nem ismerte senki, de gondolták, hogy valami gazdag királyfi lehet.

 

Egyszeriben első helyre ültették, azután meg biztatták, hogy táncoljon. Hiszen nem kellett sokat biztatni, mindjárt táncra kerekedett a királyfi. Egyszerre mit gondol, mit nem, tánc közben keresztülbucskázik a fején, fehér galambbá változik, s azzal kiröppen az ablakon.

 

De volt nagy álmélkodás, csudálkozás! Vajon ki s mi lehetett ez a legény? Sajnálták is erősen, hogy elrepült, mert nagyon szépen táncolt. Aközben meg gondolkozik a király, gondolja, mégis lemegy a leányához s a kígyó vejéhez, hadd lám, mit csinálnak?

 

Bemegy a kicsi házba, s hát uramteremtőm, ott ül a leánya az asztalnál, s szemben ül vele a kígyó - akarom mondani, az a királyfi, aki galamb képében kirepült volt a palotából. De bezzeg most a királynak is megjött a kedve. Vitte fel a leányát s a vejét a palotába, s még csak most lett igazi nagy hejehuja, lakodalom. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást húzták a cigányok, járták a legények s a leányok. Akkor a királyfi elvitte a feleségét az ő országába. Vitte a szegény embert is a feleségével s tizenkét fiával. Nagy úr lett mindenikből. Sóra-fára nem volt többet gondjuk, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.